Tipikusan extrém a helyzet: maga a tömény ellentmondás. Képzeljünk el egy csonka családot, amelyben csak nők élnek együtt. A férfiak (ki-ki) meghaltak, elváltak, megszöktek. Urane, grossmutter, mutter und kind.

Szöveg: Bedő J. István

Fotó: Czifrik Balázs

A dédmama csak az emlékekben őrződött meg, a maradék három nő pedig egymás életét eszi. Tipikus ez, de a dolog extremitását más adja: a nagymama kabarészínésznő volt a háború előtt – és főképpen utána, a néhai NDK-ban. Ő már kizárólag az emlékeinek él, azokat mondja kazettákra, szóbeli archívum gyanánt.

Lin nagymama túlélte a háborút, a koncentrációs tábort, és reményekkel telten csatlakozott a kommunistákhoz. Ezt a jiddise mámét utálja asszonylánya, Clara, aki – természetesen – ki nem beszélt és/de ezerszer megcsócsált sérelmeket hordoz. Clara asszony felejteni, elnyomni akarja a család zsidó örökségét, semmiféle kapcsolatot nem keres a hitsorsosokkal. De akárhogy is: továbbviszi a klasszikus zsidó anya jó szándékú – és ettől elviselhetetlen – kotlós viselkedésformáját. És kérdéseivel már a következő generációt kínozza: lányát, Ráhelt, aki meg ővele képtelen szót érteni. A veszekedésekből felsejlik a megszüntetve megőrzés. Csak egymás nélkül, mégis csak együtt – magunkban hordozva mindent.

Csupa gubanc, csupa gyanakvás, csupa kis aljasság. Csoda, hogy ezzel mindenki torkig van?

Lin, a balos elvtársnő visszasírja a „sogenannte DDR” („úgynevezett Német Demokratikus Köztársaság” – Kelet gúnyneve az NSZK közbeszédében) állapotait, osztályharcosságát. De hol? A mai újraegyesült Németországban. Ahogy ez másutt is szokott lenni, hallgatóságra, beszélgetőtársra csak az unokájában talál. Csakhogy csalóka ez a kapcsolat is.

És hogy a fura háromszög még extrémebb legyen: mindenki gyanakszik. Ráhel az anyjára, Clara a nagymamára, a nagymama a politikusokra. Az összcsaládi kényszerképzetektől aztán a legártatlanabb kérdés is parázs veszekedést provokál. Torkig vannak egymással, Ráhel New Yorkba menekül a család elől, hogy tanuljon, de főleg szabadon éljen, ne kelljen férjhez mennie – hiszen amúgy is a lányokhoz vonzódik.

Sok az extremitásból? Nem. Aki itt él Európa közepén, túlélte Hitlert, Sztálint és Rákosit – noch dazu zsidó család leszármazottja –, nem csodálkozik, hogy ennyi minden kavarog Marianne Salzmann darabjában. A dialógusokból feltáruló világ – a hit elhagyása és újra megtalálása; a rohanás a közösségi társadalom eszméje felé, majd a kiábrándulás – egyáltalán nem egyedi, nem szélsőséges és nem elképzelhetetlen. Ráadás csupán (az viszont szintén nem kizárólagosan német ügy), hogy „aki nem gyanús, az a gyanús (© Virág elvtárs)” – lehet hogy a nagyi még Stasi-besúgó is volt? Figyelembe véve az NDK-népesség és a besúgók arányát, a kérdés feltevése nem is nagyon agyrém…

A Gólem színház előadásában a Kiss Mari alakította Lin nagymama a nagy túlélő. Jobbára nyugalommal fogadja lánya hisztijét, múlttagadását – na de mikor elveszti a fejét, süvölt belőle a szemrehányás. És mint a történelem annyi túlélője: álnoksággal, kisebb-nagyobb aljasságokkal vesz részt a család roncsainak egyben tartásában. Kerekes Viktória Clara asszonya – aki már nem kommunista, nem zsidó, csak német akar lenni – tökéletesen adja vissza az állandóan résen lévő, minden vita elől kitérni akaró, mégis mindig esztelen üvöltözésbe torkolló veszekedések provokálóját – és áldozatát.

Huzella Júliáé (Rahel) az áldozat szerepe. Szereti anyját, szereti Lint, de a két jiddise máme rátelepszik az életére, és sejthető (majd bizonyos lesz), hogy ikerbátyjához hasonlóan ő sem tér vissza a szülőföldjére. Akkor a leghitelesebb, amikor kikerül az asszonyok szavakból, érzelmi zsarolásokból font ketrecéből.

Salzmann darabja dráma, mégis folyton nevetünk rajta, s kitűnőek a dialógusai (Varsányi Marigördülékeny fordítása). Galántai Zita a Thália Új stúdiójának szűk terébe szellemes díszletet tervezett. Az egymás mellé illesztett két fél lakás ugyan adta magát, de itteni lelemény, hogy a brettliénekes Lin szobája falán a fekete-fehér fotókon Kiss Marit látjuk fiatal kori szerepeiben, Rahel steril loft-lakásában egyetlen színes fotó van saját gyerekkorából – és ez sokat elárul.

Borgula András nem akart rendezői kunsztokat csinálni: hagyta érvényesülni a jó szöveget. Nagy erény.

[*Egy közösség által használt kommunikációs jelrendszer, amivel meg kellene értenem, hogy mi a fenét akar tőlem az anyám, jiddis, ejtsd: mámelos]

Marianna Salzmann: Mamelosn
A Gólem Színház produkciója a Thália Színház Új Stúdiójában
Fordító: Varsányi Mari
Rendező: Borgula András

Szereplők
Kiss Mari – Lin
Kerekes Viktória – Clara
Huzella Júlia – Rahel

Látványtervező: Galántai Zita

További előadások:
Thália Színház Új Stúdió, 2013. október 26., november 14., 15. – 19:30

Forrás: olvassbele.com

Kerekes Viktória, az Örkény Színház színművésze, az idei évadot a Gólem Színház Mamelosn* c. darabjában Clara szerepében nyitja. Clara Berlinben együtt él az anyjával, lánya éppen elköltözni készül, és ő már nem hisz sem a kommunizmusban, nem érdeklik a zsidó gyökerei, és hogy akkor a németsége mit is jelent számára? Az sem teljesen egyértelmű.

- Ha jól tudom, neked ez az első független színházi „kalandod”. Mik a benyomásaid?

- Valóban, az első független színházi munkám. Szerintem a Gólem Színház nagyon szerencsés helyen van a Jurányiban (Jurányi Inkubátorház szerk.). Ez a ház egy kényszer szülte, csudálatos találmány, ahol 22 társulat dolgozik együtt egy hatalmas, régi, gyönyörű szép iskolában. Kulcsár Viktória, a Jurányi vezetője, szerintem olyan dologra jött rá, ami a harmadik évezredben már nagyon-nagyon fontos: a külvilág nem kezelheti többé a független színházakat kicsi, poros, értelmezhetetlen valaminek, hanem igenis nagyvonalúnak, levegősnek, elegánsnak és szabadnak kell lennie. Úgyhogy én itt nagyon jól érzem magam. Jó itt lenni.

- Miben más egy „kőszínházi” munka egy független társulati munkához képest? 

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem engedek meg sokkal többet magamnak, holott én az Örkényben egy nagyon szabad szellemű társaságban dolgozom. Egy kőszínházban mindettől függetlenül mégiscsak van egyfajta prés, egy kötelező elvárás, és ettől általában megretten, megriad az ember. Az is érdekes, hogy az eredmény, a siker egy határon túl már nem növeli az önbizalmat, hanem pont fordítva, kicsit megnyomja azt.

- Azt gondolnám, hogy a kőszínházi környezet inkább biztonságot jelent. 

- Nyilván ez mindenkire másként hat. Ami viszont igazán fontos különbség, hogy a függetleneknél kisebb az apparátus, hatalmas az egymásra utaltság. Nem tudom, hogy ez meddig hasznos, de szerintem nem megy egy független színház szeretet nélkül. El tudok képzelni olyan kőszínházi munkát, ahol az alkotók teljesen érdektelenek egy-egy előadás során, mondván, mit pörgessem magam, „majd továbbmegyünk”, vagy „majd átmegyünk másik helyre”. A Gólemben viszont azt nagyon erősen érzem, hogy itt mindenki annyi energiát tesz bele, amennyije van neki.

- A Mamelosn*-ban Clarat alakítod, a mindenből kiábrándult német nőt. Hogy érzed magad ebben a szerepben?

- Ajándék. Teljesen függetlenül attól, hogyan sikerül az alakításom. Ráadásul nekem nagyon jókor jött. Mindenki volt gyereke valakinek, vagy gyereke valakinek és mindenki volt vagy lesz remélhetőleg szülő. Nekem az édesanyám már nem él, két fiam van. Itt volt pontosan az ideje, hogy elgondolkozzam ezeken a dolgokon. A próbaidőszak éppen ezért engem nagyon megkarcolt, de a jó értelemben véve. Nagyon élveztük.

- Mennyire jelent problémát az, hogy a Mamelosn*-ban nincs férfi, magukra maradt nők állnak a színpadon?

- Nagyon inspiráló. Egy férfi ugyanannyira lehet inspiráló, mint a hiánya. Itt sok férfi hiányzik. Mindenkinek hiányzik a társa, valakinek hiányzik a testvére, a fia, az unokája. Csupa hiányérzetből táplálkozik ez az egész történet.

- A darab helyszíne Berlin, három német zsidó nő életébe látunk bele. Mit gondolsz, mennyire érthető vagy mennyire jellemző ez a történet Magyarországon?

- Megdöbbentően együtt vagyunk otthon Közép-Európában. Érdekes, ha azt mondom, hogy NDK az 1970-es években, vagy Budapest az 1970-es években….nincsen kardinális különbség. Egyrészt azért, mert a múlt századnak a történelme, amit átéltünk, az gyakorlatilag kart karba öltve megegyező, hogy ki mekkora bűntudatot és felelősséget hurcol, az személyes és társadalmi kérdés is. Mindemellett egészen megdöbbentő, hogy a személyes sorsok mennyire hasonlóak.

- Történelmi vonatkozásában megtalált téged a darab? 

- Gyakorlatilag a családomból az anyukámon kívül mindenki elhagyta ezt az országot, kezdve az 1950-es évektől egészen a 1980-as évekig bezárólag. És tudod, mi az érdekes? Hogy most megint adódik a kérdés: a gyermekeink menjenek, vagy maradjanak? Az a pillanat, amiben ez a darab játszódik, amikor a gyerekek úgy döntenek, hogy végülis elmennek, elhagyják az otthon melegét. Nagyon otthon vagyunk ebben a történetben. Biztos nem véletlen, hogy ez a próbaidőszak rengeteg személyes beszélgetéssel, és nem anekdotázással, hanem emlékek felhasadásával zajlott. Úgy próbáltunk, hogy „úristen, emlékszel?” vagy hogy „képzeljétek, amikor az én anyukám” vagy „akkor az történt a gyerekemmel, hogy..”.

- Nagyon erős a darab ritmusa, érzelmileg is nagyon magas koncentrációt igényel, nem ad szünetet a színészeknek. Hogy lehet ezt bírni?

- Ez egy „kamikaze” darab. Olyan káprázatosan ír ez a fiatal berlini lány, Marianna Salzmann, hogy nem hagy benne levegőhöz jutni, és olyan érdekes, hogy akármilyen diszponáltsággal kezdődött el egy próba, egyszerűen nyakon ragadt és magával cibált a szöveg. Azt nagyon csípem benne, hogy megrendítő az egész, de végtelenül szellemes, tehát nagyon finom humorral, öniróniával és fanyarsággal történik meg velünk a darab.

Szöveg: Kern Dóra

Fotó: Czifrik Balázs

MAMELOSN*

Mi történik akkor, ha három nő férfi nélkül a színpadra kerül? Mi történik akkor, ha a három nőből az egyik az NDK kommunista rezsimjének élharcosa volt, a másik kiábrándult mai német, a harmadik pedig leszbikus és New Yorkba készül?

Marianna Salzmann: Mamelosn*

*egy közösség által használt kommunikációs jelrendszer, amivel meg kellene értenem, hogy mi a fenét akar tőlem az anyám, jiddis, ejtsd: mámelos

„Egy zsidó elmegy a pszichológusához.

Hogyan telt a hétvége? – kérdezi a pszichológus.

- Ó köszönöm, nagyon jól, tényleg nagyon jól. Bár azt hiszem, volt egy freudi elszólásom.

- Ó hadd segítsek, mi történt? – így a pszichológus.

-Hát, ööö. Éppen együtt vacsorázott az egész család. Mindenki ott ült az asztalnál...

- Igen.

- Mindenkinek jó kedve volt, igazából nekem is, de amikor meg akartam sózni a levest, és meg akartam kérni az anyámat, hogy adja oda a sót....

- Igeeeen? – kérdezi a pszichológus.

- Hát, igazából azt akartam mondani, hogy anya, ideadnád a sót, légy szíves?

- És ehelyett mit mondott?

- Anya, az Isten verjen meg, tönkretetted az életem."

Játsszák:

Huzella Júlia

Kerekes Viktória

Kiss Mari

A Mamelosn egy család nőtagjainak három generációját, konfliktusaikat és összefonódásukat mutatja be. A fiatal Rahel tanulmányait New Yorkban végzi, a nagymama túlélte a koncentrációs tábort, és az NDK-ban lett később meggyőződéses kommunista, Rahel édesanyja, Clara pedig sem a judaizmussal, sem a sikertelen kommunista kísérlettel nem tud azonosulni. Ő már igazi német.

Nők férfiak nélkül, szembenézés a múlt szenvedéseivel és a szülők-nagyszülők hibáival, rossz döntéseivel. Egy remek humorral fűszerezett, igazán európai családi és társadalmi dráma a 21. század történelmi díszletei között.

A Marianna Salzmann darabjai az osztrák és német színpadokon nagyon népszerűek, 2012-ben megkapta a fiatal drámaíróknak járó Kleist-díjat.

fordító: Varsányi Mari, dramaturg: Németh Virág, látványtervező: Galántai Zita, produkciós vezető: Marcsa Barbara, rendezőasszisztens: Kern Dóra, rendezi: Borgula András

Az előadás helyszíne: Thália Színház - A Független Thália Projekt keretében

A bemutató időpontja: 2013. szeptember 28.

A darab magyar fordítását a Goethe Intézet „Theaterbibliothek" programja támogatta.

A darab a Thália Színház, a Független Thália Projekt - FTP és a Füge Produkció támogatásval valósul meg.