Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Húsz magyar érem a 19. Makkabia Játékokon Jeruzsálemben

MTI

A magyar sportolók négy arany-, öt ezüst- és 11 bronzérmet szereztek a 19. Makkabia Játékokon Jeruzsálemben.

A sporteseményt követően, hétfő este az izraeli Magyar Nagykövetségen rendezett ünnepségen Pamuk Sándor, a nagykövetség ügyvivője mondott köszöntőt, majd az úszásban bronzérmes Szilágyi Gábor - aki civilben a Dohány utcai zsinagóga kántora - gyászéneke a Vészkorszakban elhunyt magyar zsidó sportolóknak állított emléket - tájékoztatta a nagykövetség kedden az MTI-t.

Ezt követően a delegációt vezető Jusztin Ádám, a Maccabi VAC egyesület elnöke ismertette az eredményeket. A négyévente sorra kerülő nemzetközi sporteseményen ezúttal majd kilencezer, pontosan 8919 zsidó sportoló vett részt 42 sportágban kipróbálva magát. Magyarországról 78 tagú küldöttség érkezett Izraelbe, és 15 sportágban indultak a megmérettetésen.

Az izraeli Magyar Nagykövetség szerint a magyar csapat minden idők legnagyobb létszámú delegációjával vett részt az eseményen, s a kísérők között két olimpiai bajnok, Kenéz György és Gedó György is helyet kapott.

0 Tovább

Irány USA!

JDC vacsora - előtérben Borgula András

Tegnap a Gólem Színház rendezője, Borgula András az amerikai zsidó közösségi élet (official: JDC ambassadors - hűűűű-ha)) szervezőivel vacsorázott együtt. Borgula nem csak úgy véletlenül ült az asztalhoz, hogy elnézést, leülhetek, szabad itten ez a hely, hanem meghívták.

Mint a híres rendező blogunknak elmondta, Amerika pont olyan messze van tőle, mint a vacsora előtt, merthogy a tektonikus mozgás ennyi idő alatt jelentősen nem változtat semmilyen távolságot az országok között, (mikor ezt mondta, huncutul kacsintott, a szeme azt akarata mondani, hogy ugye értjük a tréfát), de mindettől függetlenül úgy érzi, hogy most már kézzel fogható közelségbe került a Gólem Színház turnéja az USA-ban.

Mindezek után, mélyen a szemünkbe nézett és azt mondta, USA ide vagy oda, a kacsa márpedig kemény volt.

0 Tovább

A török hatóságok szabadon engedtek egy izraeli kémnek vélt madarat

Vörös vércse

Szabadon engedtek a török hatóságok egy madarat, amelyet korábban Izraelnek való kémkedés gyanújával vettek őrizetbe.

A vörös vércse akkor vált gyanússá az Altinayva nevű falu lakói számára, amikor meglátták az állat lábán lévő fémgyűrűt, rajta a 24311 Tel Avivunia Israel felirattal. A falusiak jobbnak látták átadni a madarat a helyi kormányzónak.

A vércsét röntgenvizsgálatnak vetették alá az egyik egyetemi kórházban, hogy megnézzék, nincsenek-e mikrochipek vagy lehallgatókészülékek ültetve az állatba - írta a Milliyet című török napilap, amely címlapon közölte a röntgenképet "izraeli ügynök" címmel. A röntgenfelvételek kimutatták, hogy a szárnyasba nem ültettek megfigyelőkészüléket.

Forrás: MTI

Ezzel azért több bajunk van:

1. A kémeket ritkán jelölik meg, hogy ők kémek. Miért küldött volna Izrael megjelölt madarat kémnek?

2. Azt szokták mondani, hogy a kém úgy kém, hogy nem ő megy hozzád, ha nem te mész, hozzá. Mondjuk egy vércse esetében azért az nehezen elképzelhető, hogy a napos csirke menne hozzá, hogy barátozzunk egykomám.

0 Tovább

Kóser nyelem-nyalom

Kaliforniában rabbik vizsgálták meg a Wet márkájú síkosítót készítő, majdnem ötezer négyzetméter területű gyárat, és egyenként ellenőrizték, hogy valamennyi összetevő megfelel-e a kóser termékekre vonatkozó szigorú feltételeknek. A jóváhagyás eredményeképp megszületett az első olyan síkosító, amit orális szex közben is használhatnak az ortodox zsidók.

A Guardian szerint, az új termékkategória születése mögött személyes történet áll: a gyártó Trigg Laboratories elnöke, Sean Smith nemrég tért át a zsidó hitre, miután egy izraeli nőt vett feleségül.

Kóser sikosító

A kóser síkosítóra csak az előírásokat legszigorúbban követő ortodox zsidóknak van szükségük, nekik is csak orális szexhez. Külsőleg még ők is szabadon alkalmazhatnak tréfli termékeket, ezért nem kellett eddig sem külön kóser szappant, hidratáló vagy más gyógykrémeket gyártani. Sőt, még az ajkakra sem kell külön kóser rúzs vagy szőlőzsír.

Az orális szex során azonban könnyen lenyelhető a síkosító, ezt pedig már nem engedik a szabályok, ezért készítenek most belőle kóser változatot. Más kérdés, hogy a vallási vezetők között egyelőre arról sincs egyetértés, hogy rendes embernek egyáltalán szabad-e részt vennie orális szexben.

forrrás:index.hu

0 Tovább

Művészetterápia - Hogyan lehet közös a holokauszt emlékezete?

Szerző: György Péter

György Péter

"Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk,

de ha már gondolkodunk is,

nem szabad megszólalnunk rajta.

Megszólalni és kimondani, milyen

következtetésre jutottunk. Mert lehet,

hogy következtetésünk hibátlan,

kétségbeesésünk mégis ostoba.

És akkor élhettünk volna úgy,

mint a fényérzékeny növények:

fölfelé törekedve. Élhettünk

volna úgy, mintha éltünk volna."

(Takács Zsuzsa)

Ha nincs a bal- és jobboldal között megegyezés, szólt Kis János tézise (többek közt a Narancsban, lásd interjúnkat: "Vissza fog hullani a fejére", 2013. március 28.), akkor lehetetlen lesz Magyarországon a társadalmi béke helyreállítása. Mindaddig, amíg a jobboldal számára sem evidens a holokauszt magyar tragédiakénti értelmezése, addig a béke nehezen lehetséges, írta a Narancs néhány héttel később megjelent szerkesztőségi cikke ("Egyem a szívetek, zsidók!, 2013. május 9.). Mindkét, egymással összefüggő állítással egyetértek, azonban úgy gondolom, hogy bármiféle meg-, illetve kiegyezéshez vezető út jóval bonyolultabb az elitek közti párbeszédnél. Minden ilyesfajta kiegyezés a racionális belátásnak, a széjjelszálazhatatlan politikai és/vagy logikai kényszereknek való engedelmeskedést jelent. Csakhogy Magyarországon máig nem történt meg, hogy logikus érvek, illetve a történeti tények alapján bármely belátás konszenzuális tudássá vált volna. Az évtizedeken át - más és más politikai okokból - elhallgatott, súlyosan traumatikus kérdések mentális normákká rögzültek, s ezek megoldása nem lehetséges racionális megegyezésekkel, az előnyök és hátrányok mérlegelésével egy új egyensúly érdekében. A kérdés, amelyre most nekünk kell válaszolnunk, jóval több ennél.

A Kis János által említett "százéves háború", azaz a népi-urbánus vita lezárása valójában nem történhet meg az antiszemita-kérdés tematizálása nélkül. Ám ez azonnal a holokauszt interiorizálásának a kérdését veti fel, s ebben a kérdésben nincs kinek és nincs miről "megegyeznie". A holokauszt példátlan nemzeti sorstragédiaként való értelmezése nélkül a népi-urbánus háború sem fejezhető be - és ehhez a radikális fordulatot követelő és jelentő értelmezéshez az elitek közti tárgyalások jottányit sem visznek közelebb. A megoldás egyetlen esélyének a krízis- és traumaközösség társadalmi terápiája, az esztétikai-politikai fordulat lehetősége tűnik.

Sérelmek és sértődések

Induljunk ki onnan, hogy a magyar jobboldal önmagában nem tekinti-e légből kapottnak, tehát sértőnek a holokauszt ügyében elfoglalt álláspontját illető kritikát - mert attól tartok, hogy annak tartja. A helyzet mégis hosszú évek óta változatlan. A magyar jobboldal igyekezett hozzájárulni a zsidókkal történteket feldolgozó emlékezetpolitikai intézményrendszer kiépítéséhez, miközben újra és újra arra emlékeztettünk, hogy mindez miért nem elég, illetve miért téves. Mára megtapasztalhattuk, hogy ez sehova nem vezetett. Mindannyian egy helyben jártunk, közben kinek-kinek egyre hosszabb lett a sérelmi listája. Ezt a helyzetleírást akkor is tényszerűnek látom, ha a "sérelmek kölcsönösségének" tézise önmagában véve abszurd és igazságtalan. A párbeszéd-képtelenség kulturális logikája egyre erősebb lett, s csak az szolgálja mindannyiunk javát, ha ez a csapda végül felnyitható lesz.

E szörnyű örökség elfogadása fordulat lehet - de azt kikényszeríteni lehetetlen.

Tudnivaló, hogy zsidók és magyarok két külön csoportként való reprezentációja már önmagában is sérelem; ha tetszik, egzisztenciális fenyegetés mindazoknak, akik éppoly magától értetődően lennénk magyarok, mint amilyen bonyolultan zsidók, s akik mind azt várnánk el, hogy identitásunk megalkotását minden kormány tekintse magánügyünknek, s ne hozzon minket lépten-nyomon lehetetlen helyzetbe. Ugyanakkor ennek az elválasztásnak a történeti jelentése már szorosan összefügg a holokauszt értelmezésével. Ez ugyanis az egyetlen kontextus, amelyben a zsidó szónak - az egykori törvényeknek nevezett állami terror kategóriáin túl - semmiféle relevanciája nincs.

Ki mit tehet azért, hogy a holokauszt emlékezete származástól és politikai pártállástól függetlenül mindenki átélhető öröksége lehessen? Mit tehetünk akkor, ha a jövőben el akarjuk kerülni a jobboldalon leckéztetésként, kioktatásként érzékelt beszédet, illetve a tények és érvek rendjében fenyegetést látó, folyamatosan újratermelt sértődéseket? Mi a dolgunk akkor, ha az integratív fordulatot a kényszerítés megszüntetésétől reméljük?

Ha valaki úgy véli, hogy ami ma történik hazánkban, az rendjén van, akkor nincs oka arra sem, hogy ilyesfajta kérdéseket tegyen fel. Sokan előremutatónak tekintik azt az állapotot, amelyben a hiányos társadalmi integrációt a radikális dezintegráció váltotta fel, a nevelést a büntetés, a párbeszédet az elzárkózás. Pedig mindezek miatt egyre többen élünk radikálisan eltérő kulturális világokban, miközben ugyanannak a társadalomnak voltunk a tagjai, s gyakran ugyanúgy a vesztesei. A kiszorulás a társadalomból, a tömeges és brutális elszegényedés önmagában nem vezetett a kormánypolitika kritikájához. Sőt, sokak számára azok közül, akik sora egyre rosszabbul megy, egyre fontosabb, hogy a kormány által felkínált virtuális család, a büszke és nagy magyar nemzet tagjai legyenek - ha már a társadalom vesztesei. A nemzeti sorsközösség hagyománya olyankor is érvényes, amikor rosszul megy nekünk, mert biztosak lehetünk abban, hogy szegénységünktől függetlenül a nemzet tagjai maradtunk. Ha valaki nem bízik a kormányban, attól még minden oka meglehet arra, hogy identitását a nemzeti közösségben építse fel, önmagát abban képzelje el.

A kulturális identitás, a mentalitás nem pusztán placebo, hanem a nehéz évek elviselésének integrációs kerete. Nem mindegy tehát, hogy a közösségi élmény mire épül.

A nemzeti közösségről szóló, ma uralkodó retorika az atavisztikus, megmagyarázhatatlan történelmi igazságtalanság sulykolására, a veszteségek és vereségek elfeledtetésére, a bűnök elhallgatására, az önsajnálat követelte hazugságokra épül, semmi másra. Várja, sőt elvárja az igazi jóvátételt. Mintha a magyar történelem angyalának szavára számítanánk, aki feltámasztja halottainkat, helyreállítja egykori határainkat, visszaadja méltóságunkat és nagyságunkat. Mintha Mikszáth Kálmán hősének, a bolond, középkormániás Pongrátz grófnak az örökösei, s nem Ady Endre utódai lennénk. Mintha nem mi magunk volnánk felelősek a történelmünkért. Végeérhetetlen panaszkodás és infantilis hősködés között élünk, a józanságnak, az önkritikának, a reflexiónak azonnal vége, amint történelmi sorsunk kérdése kerül elő. Hol a gyermeki sértettség tör elő, hol a tébolyult maszkulin hisztéria - a Wehrmacht oldalán kibontakozó magyar katonai erények dicsőítése, semmire sem vezető legendák, hazugságok, homályos mítoszok régi árulásokról és majdnem nyert csatákról.

A mi mentalitástörténeti normává rögzült örökségünk a traumák elhallgatása és a folyamatos egymásra mutogatás. Egymást okoló, hagymázas összeesküvés-elméletek, visszamenőleges igazságtételek hisztérikus követelése a nemzettudat alapja, amiből nem sarjad ki semmiféle nagy, mindenkit befogadó elbeszélés. Az a haza, amelyben nem evidens, hogy Szálasi Ferenc volt a nemzet ellensége, és nem Kiss János, akit Szálasi kivégeztetett, az a haza egyszerűen szerethetetlen. És mi hosszú évtizedek óta a hazaszeretet tapasztalata nélkül élünk; az elmúlt években épp olyan távol kerültünk tőle, mint amennyi szó esik róla. Haza az a hely, ahol az élők és a holtak, a jelen és a múlt is egyaránt biztonságban vannak.

Radikális művészet

A modern magyar demokratikus nemzeti közösség és így a honvédség számára a magyar Szenes Hanna, az angol hadseregben szolgáló, a németek ellen harcoló cionista katona magától értetődően a mi hősi halottunk kellene, hogy legyen. A mai Magyarországon viszont ez elképzelhetetlen. (Tény, hogy részben azért is, mert az MDP kiadta holttestét Izrael államnak, ahol viszont a nemzeti katonai temető közepén nyugszik.) Az a távolság, amelyre egy ilyen belátástól vagyunk, világossá teszi, hogy milyen nehézséget is jelent az a fordulat, amelyet kikényszeríteni értelmetlen, amely nélkül viszont továbbra is a kölcsönös és folytonos traumatizáltság mindennapjaiban élünk.

Ma Magyarországon semmiféle konszenzuális kultúra nincs, és nem is lehetséges, mert hiányzik mögüle az ahhoz szükséges nagy történelmi elbeszélés. Ám amíg nincs működőképes demokratikus kulturális rendszerünk, addig esélyünk sincs a nemzeti közösségre. Oly jellemző, hogy az egyetlen kortárs mű, amely ezt a célt szolgálja, az István, a király - ez a végtelenül kínos ideológiai vacak, amely egyszerűen a Csárdáskirálynő örökébe lépett. Mindkettő terapeutikusnak szánt giccs, de az utóbbi legalább szellemes, az előbbi pedig a nagyság álmával kínlódik.

Budapesten, a IX. kerületben, a Tűzoltó utca egy kiszögellésében, a Salkaházi Sára téren áll Angyal István emlékműve. Van-e érvényesebb elbeszélés összetartozásukról, mint ez - Salkaházi, az apáca olyan zsidó gyerekeket mentett, mint Angyal is volt, s ezért lőtték a nyilasok a Dunába. Ez a tér a mi hazánk, és ők együtt a hőseink. Vagy nincs többes szám első személy.

Semmi értelmét nem látom tehát annak, hogy megoldás gyanánt bárki bárkivel egy zárt szobában megegyezzen abban, hogy mi történt. A történelem nem a politikai elitek sakkjátékának a tárgya. A történelem mindannyiunké. Az esztétikai tapasztalaton, a katarzison, a kulturális felismerésen kívül egyszerűen nem ismerek más eszközt minderre. Nem azt állítom, hogy traumatikus művészet és kultúra önmagában képes lehet arra, hogy kimozdítson a helyükről rögzült mentalitástörténeti normákat - de ennek lehet esélye. Az, aki az elmúlt évek során Mauthausenben járt, nyomon követhette az átváltozást, amelynek eredményeként létrejött, illetve helyreállt az emlékmű kapcsolata a kortárs jelennel. Belzec, a 70-es évekre gyakorlatilag elfeledett lengyelországi tábor mára - újradefiniáltan - része lett a közösségi emlékezetnek. Az emlékezetpolitika és a konszenzuális művészet közötti szövetség magától értetődik, amint az is, hogy ennek a kulturális rendszernek a hatásfoka hosszú időn át elég alacsony. Ám az is tény, hogy ez ügyben Magyarországon a kötelező minimumot se tettük meg.

A kényszerítés a sakkban, a teniszben, a futballban bevált eljárás. De nekünk magunkkal van vitánk, amit vagy mi folytatunk le, vagy nem leszünk közösséggé. Vagy mi teremtjük meg a többes szám első személy jelentését, vagy mi veszünk el, annak rendje és módja szerint. Valóban a Kulturkampf kora jött el. A kérdés az, hogy a kortárs művészet és annak intézményrendszerei szabadok lesznek-e ahhoz, hogy végrehajtsák a traumatikus terápiát: az önismeret megteremtésének, kivívásának fordulatát, és ne ideológiai-történelmi hazudozások impotens szolgálói legyenek.

A konszenzuális művészet az, amely az új nemzedékek előtt végre megnyitja a katarzis lehetőségét. Ezt lehetséges és szükséges is segíteni. Vagy továbbra is marad a kikényszerített hibák, engedmények politikai tákolmánya, a jelen rendszere, amely naponta termeli újra a mentális traumákat. Nemzeti kultúrát, integratív társadalmat az igazságra való törekvés, minimális történeti konszenzus nélkül még elgondolni is lehetetlen, hát még létrehozni. A nemzeti kultúra nem épülhet mitikus hazugságra, elhallgatásra, sértettségre, narcisztikus hisztériára, hanem csak az önvizsgálatra, az én újraépítésének felemelő, megrázó tapasztalatára. A katarzis tehát esztétikai-politikai kérdés. Vagy hosszú évekig élünk s élnek még utódaink gyűlöletben és félelemben - vagy a demokratikus kultúra normái szerint a krízisek és traumák sora elvezet minket a konszenzuális művészethez, és a szembesülésből származó felkavaró személyes élmények sora változtatja meg az életünket. S akkor talán végül jobbak leszünk mai önmagunknál.

Forrás: magyarnarancs.hu

0 Tovább

A GÓLEM MONDJA

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Legfrissebb bejegyzések

2013.12.03.
2013.12.03.
2013.12.01.
2013.11.30.

Utolsó kommentek