Tipikusan extrém a helyzet: maga a tömény ellentmondás. Képzeljünk el egy csonka családot, amelyben csak nők élnek együtt. A férfiak (ki-ki) meghaltak, elváltak, megszöktek. Urane, grossmutter, mutter und kind.
Szöveg: Bedő J. István
Fotó: Czifrik Balázs
A dédmama csak az emlékekben őrződött meg, a maradék három nő pedig egymás életét eszi. Tipikus ez, de a dolog extremitását más adja: a nagymama kabarészínésznő volt a háború előtt – és főképpen utána, a néhai NDK-ban. Ő már kizárólag az emlékeinek él, azokat mondja kazettákra, szóbeli archívum gyanánt.
Lin nagymama túlélte a háborút, a koncentrációs tábort, és reményekkel telten csatlakozott a kommunistákhoz. Ezt a jiddise mámét utálja asszonylánya, Clara, aki – természetesen – ki nem beszélt és/de ezerszer megcsócsált sérelmeket hordoz. Clara asszony felejteni, elnyomni akarja a család zsidó örökségét, semmiféle kapcsolatot nem keres a hitsorsosokkal. De akárhogy is: továbbviszi a klasszikus zsidó anya jó szándékú – és ettől elviselhetetlen – kotlós viselkedésformáját. És kérdéseivel már a következő generációt kínozza: lányát, Ráhelt, aki meg ővele képtelen szót érteni. A veszekedésekből felsejlik a megszüntetve megőrzés. Csak egymás nélkül, mégis csak együtt – magunkban hordozva mindent.
Csupa gubanc, csupa gyanakvás, csupa kis aljasság. Csoda, hogy ezzel mindenki torkig van?
Lin, a balos elvtársnő visszasírja a „sogenannte DDR” („úgynevezett Német Demokratikus Köztársaság” – Kelet gúnyneve az NSZK közbeszédében) állapotait, osztályharcosságát. De hol? A mai újraegyesült Németországban. Ahogy ez másutt is szokott lenni, hallgatóságra, beszélgetőtársra csak az unokájában talál. Csakhogy csalóka ez a kapcsolat is.
És hogy a fura háromszög még extrémebb legyen: mindenki gyanakszik. Ráhel az anyjára, Clara a nagymamára, a nagymama a politikusokra. Az összcsaládi kényszerképzetektől aztán a legártatlanabb kérdés is parázs veszekedést provokál. Torkig vannak egymással, Ráhel New Yorkba menekül a család elől, hogy tanuljon, de főleg szabadon éljen, ne kelljen férjhez mennie – hiszen amúgy is a lányokhoz vonzódik.
Sok az extremitásból? Nem. Aki itt él Európa közepén, túlélte Hitlert, Sztálint és Rákosit – noch dazu zsidó család leszármazottja –, nem csodálkozik, hogy ennyi minden kavarog Marianne Salzmann darabjában. A dialógusokból feltáruló világ – a hit elhagyása és újra megtalálása; a rohanás a közösségi társadalom eszméje felé, majd a kiábrándulás – egyáltalán nem egyedi, nem szélsőséges és nem elképzelhetetlen. Ráadás csupán (az viszont szintén nem kizárólagosan német ügy), hogy „aki nem gyanús, az a gyanús (© Virág elvtárs)” – lehet hogy a nagyi még Stasi-besúgó is volt? Figyelembe véve az NDK-népesség és a besúgók arányát, a kérdés feltevése nem is nagyon agyrém…
A Gólem színház előadásában a Kiss Mari alakította Lin nagymama a nagy túlélő. Jobbára nyugalommal fogadja lánya hisztijét, múlttagadását – na de mikor elveszti a fejét, süvölt belőle a szemrehányás. És mint a történelem annyi túlélője: álnoksággal, kisebb-nagyobb aljasságokkal vesz részt a család roncsainak egyben tartásában. Kerekes Viktória Clara asszonya – aki már nem kommunista, nem zsidó, csak német akar lenni – tökéletesen adja vissza az állandóan résen lévő, minden vita elől kitérni akaró, mégis mindig esztelen üvöltözésbe torkolló veszekedések provokálóját – és áldozatát.
Huzella Júliáé (Rahel) az áldozat szerepe. Szereti anyját, szereti Lint, de a két jiddise máme rátelepszik az életére, és sejthető (majd bizonyos lesz), hogy ikerbátyjához hasonlóan ő sem tér vissza a szülőföldjére. Akkor a leghitelesebb, amikor kikerül az asszonyok szavakból, érzelmi zsarolásokból font ketrecéből.
Salzmann darabja dráma, mégis folyton nevetünk rajta, s kitűnőek a dialógusai (Varsányi Marigördülékeny fordítása). Galántai Zita a Thália Új stúdiójának szűk terébe szellemes díszletet tervezett. Az egymás mellé illesztett két fél lakás ugyan adta magát, de itteni lelemény, hogy a brettliénekes Lin szobája falán a fekete-fehér fotókon Kiss Marit látjuk fiatal kori szerepeiben, Rahel steril loft-lakásában egyetlen színes fotó van saját gyerekkorából – és ez sokat elárul.
Borgula András nem akart rendezői kunsztokat csinálni: hagyta érvényesülni a jó szöveget. Nagy erény.
[*Egy közösség által használt kommunikációs jelrendszer, amivel meg kellene értenem, hogy mi a fenét akar tőlem az anyám, jiddis, ejtsd: mámelos]
Marianna Salzmann: Mamelosn
A Gólem Színház produkciója a Thália Színház Új Stúdiójában
Fordító: Varsányi Mari
Rendező: Borgula AndrásSzereplők
Kiss Mari – Lin
Kerekes Viktória – Clara
Huzella Júlia – RahelLátványtervező: Galántai Zita
További előadások:
Thália Színház Új Stúdió, 2013. október 26., november 14., 15. – 19:30Forrás: olvassbele.com
Utolsó kommentek