Kerekes Viktória, az Örkény Színház színművésze, az idei évadot a Gólem Színház Mamelosn* c. darabjában Clara szerepében nyitja. Clara Berlinben együtt él az anyjával, lánya éppen elköltözni készül, és ő már nem hisz sem a kommunizmusban, nem érdeklik a zsidó gyökerei, és hogy akkor a németsége mit is jelent számára? Az sem teljesen egyértelmű.
- Ha jól tudom, neked ez az első független színházi „kalandod”. Mik a benyomásaid?
- Valóban, az első független színházi munkám. Szerintem a Gólem Színház nagyon szerencsés helyen van a Jurányiban (Jurányi Inkubátorház szerk.). Ez a ház egy kényszer szülte, csudálatos találmány, ahol 22 társulat dolgozik együtt egy hatalmas, régi, gyönyörű szép iskolában. Kulcsár Viktória, a Jurányi vezetője, szerintem olyan dologra jött rá, ami a harmadik évezredben már nagyon-nagyon fontos: a külvilág nem kezelheti többé a független színházakat kicsi, poros, értelmezhetetlen valaminek, hanem igenis nagyvonalúnak, levegősnek, elegánsnak és szabadnak kell lennie. Úgyhogy én itt nagyon jól érzem magam. Jó itt lenni.
- Miben más egy „kőszínházi” munka egy független társulati munkához képest?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem engedek meg sokkal többet magamnak, holott én az Örkényben egy nagyon szabad szellemű társaságban dolgozom. Egy kőszínházban mindettől függetlenül mégiscsak van egyfajta prés, egy kötelező elvárás, és ettől általában megretten, megriad az ember. Az is érdekes, hogy az eredmény, a siker egy határon túl már nem növeli az önbizalmat, hanem pont fordítva, kicsit megnyomja azt.
- Azt gondolnám, hogy a kőszínházi környezet inkább biztonságot jelent.
- Nyilván ez mindenkire másként hat. Ami viszont igazán fontos különbség, hogy a függetleneknél kisebb az apparátus, hatalmas az egymásra utaltság. Nem tudom, hogy ez meddig hasznos, de szerintem nem megy egy független színház szeretet nélkül. El tudok képzelni olyan kőszínházi munkát, ahol az alkotók teljesen érdektelenek egy-egy előadás során, mondván, mit pörgessem magam, „majd továbbmegyünk”, vagy „majd átmegyünk másik helyre”. A Gólemben viszont azt nagyon erősen érzem, hogy itt mindenki annyi energiát tesz bele, amennyije van neki.
- A Mamelosn*-ban Clarat alakítod, a mindenből kiábrándult német nőt. Hogy érzed magad ebben a szerepben?
- Ajándék. Teljesen függetlenül attól, hogyan sikerül az alakításom. Ráadásul nekem nagyon jókor jött. Mindenki volt gyereke valakinek, vagy gyereke valakinek és mindenki volt vagy lesz remélhetőleg szülő. Nekem az édesanyám már nem él, két fiam van. Itt volt pontosan az ideje, hogy elgondolkozzam ezeken a dolgokon. A próbaidőszak éppen ezért engem nagyon megkarcolt, de a jó értelemben véve. Nagyon élveztük.
- Mennyire jelent problémát az, hogy a Mamelosn*-ban nincs férfi, magukra maradt nők állnak a színpadon?
- Nagyon inspiráló. Egy férfi ugyanannyira lehet inspiráló, mint a hiánya. Itt sok férfi hiányzik. Mindenkinek hiányzik a társa, valakinek hiányzik a testvére, a fia, az unokája. Csupa hiányérzetből táplálkozik ez az egész történet.
- A darab helyszíne Berlin, három német zsidó nő életébe látunk bele. Mit gondolsz, mennyire érthető vagy mennyire jellemző ez a történet Magyarországon?
- Megdöbbentően együtt vagyunk otthon Közép-Európában. Érdekes, ha azt mondom, hogy NDK az 1970-es években, vagy Budapest az 1970-es években….nincsen kardinális különbség. Egyrészt azért, mert a múlt századnak a történelme, amit átéltünk, az gyakorlatilag kart karba öltve megegyező, hogy ki mekkora bűntudatot és felelősséget hurcol, az személyes és társadalmi kérdés is. Mindemellett egészen megdöbbentő, hogy a személyes sorsok mennyire hasonlóak.
- Történelmi vonatkozásában megtalált téged a darab?
- Gyakorlatilag a családomból az anyukámon kívül mindenki elhagyta ezt az országot, kezdve az 1950-es évektől egészen a 1980-as évekig bezárólag. És tudod, mi az érdekes? Hogy most megint adódik a kérdés: a gyermekeink menjenek, vagy maradjanak? Az a pillanat, amiben ez a darab játszódik, amikor a gyerekek úgy döntenek, hogy végülis elmennek, elhagyják az otthon melegét. Nagyon otthon vagyunk ebben a történetben. Biztos nem véletlen, hogy ez a próbaidőszak rengeteg személyes beszélgetéssel, és nem anekdotázással, hanem emlékek felhasadásával zajlott. Úgy próbáltunk, hogy „úristen, emlékszel?” vagy hogy „képzeljétek, amikor az én anyukám” vagy „akkor az történt a gyerekemmel, hogy..”.
- Nagyon erős a darab ritmusa, érzelmileg is nagyon magas koncentrációt igényel, nem ad szünetet a színészeknek. Hogy lehet ezt bírni?
- Ez egy „kamikaze” darab. Olyan káprázatosan ír ez a fiatal berlini lány, Marianna Salzmann, hogy nem hagy benne levegőhöz jutni, és olyan érdekes, hogy akármilyen diszponáltsággal kezdődött el egy próba, egyszerűen nyakon ragadt és magával cibált a szöveg. Azt nagyon csípem benne, hogy megrendítő az egész, de végtelenül szellemes, tehát nagyon finom humorral, öniróniával és fanyarsággal történik meg velünk a darab.
Szöveg: Kern Dóra
Fotó: Czifrik Balázs
Utolsó kommentek