A GÓLEM MONDJA

Tegnap a Gólem Színház rendezője, Borgula András az amerikai zsidó közösségi élet (official: JDC ambassadors - hűűűű-ha)) szervezőivel vacsorázott együtt. Borgula nem csak úgy véletlenül ült az asztalhoz, hogy elnézést, leülhetek, szabad itten ez a hely, hanem meghívták.

Mint a híres rendező blogunknak elmondta, Amerika pont olyan messze van tőle, mint a vacsora előtt, merthogy a tektonikus mozgás ennyi idő alatt jelentősen nem változtat semmilyen távolságot az országok között, (mikor ezt mondta, huncutul kacsintott, a szeme azt akarata mondani, hogy ugye értjük a tréfát), de mindettől függetlenül úgy érzi, hogy most már kézzel fogható közelségbe került a Gólem Színház turnéja az USA-ban.

Mindezek után, mélyen a szemünkbe nézett és azt mondta, USA ide vagy oda, a kacsa márpedig kemény volt.

A kisebbségekkel kapcsolatos, abszurdig menő politikai korrektséget karikírozó párbeszéddel indul Vinnai András szatírája a Gólem Színház előadásában. 

Jelenetek az előadásból

Majd a gázosokat, Antalt és Lászlót Stan és Panként alakító Bánki Gergely és Schmied Zoltán becsöngetnek egy Dob utcai lakásba, ahol válófélben lévő, proletarizálódott zsidó házaspár (a rutinos kettős: Lukáts Andor és Nagy Mari) költi épp sóletvacsoráját. A neurózisig korrekt Antal a zsidó nevet látva a kapucsengőn, képtelen kimondani szakmája nevét, nehogy fájdalmat okozzon, a lakásban azonban a házigazda karjába tetovált lágerszámról kiderül, hogy csupán a gázóraállást írta fel, el ne felejtse szenilitásában.

Ilyen és ehhez hasonló szentségtörésekkel operál a darab, melyet a Sanyi és Aranka színházban adnak. Provokál és túlzásaival szembesít bennünket a zsidósággal és a vészkorszakkal kapcsolatos, ritualizálódó, ám voltaképpen üres tiszteletkörökkel, a zsidókban rejlő nagyzolások és paranoiák világával, ugyanígy az antiszemiták rettegő-gyűlölködő, könnyen kifigurázható előítéleteivel.

A kibeszélőshow-k világa vált korunk és kulturális romlásunk jelképévé. Sokadik színdarab ez, melynek centrális dramaturgiai eleme. A holokauszt-szakértő, a zsidó konyha művésze és a mindentudó értelmiségi beszélget a kereskedelmi tévék világából jól ismert fültől-fülig mosolyú műsorvezetőnővel (Huzella Juli). Ragozzák a semmit, bár a túlélő némely megszólalásából, mely a tudáshiányra és a holokauszt-tagadásra utal, nem lehet kipurgálni a drámaiságot. Ki is lóg a műsorból, mely megpróbálja megoldani az antiszemitizmus problémáját.

Antal érdekes jellemfejlődésen megy át: elvesztett állása és felesége nyomán vált zsidófalóvá. A mézes-mázos műsorvezetőnő is képes kivetkőzni mindent megoldó-összebékítő szerepéből, annyira, hogy végül mindenkire gyűlölködve tekint, hisz tönkretették a műsorát, s végül a holokauszt-oktató humanizmusa mögül is kibukkan a kielégülő bosszúszomj: teljes a magyar panoptikum. (Később a többi szereplő is sokat mondóan új alakban jelenik meg, és fordít világnézetén.)
Nem lepődünk meg azonban, amikor az antiszemita karakter nem tud változtatni ritualizálódott szerepén, csak a zsidó, aki képes az avantgárd önkritikára a megbékélés érdekében. Ám hiába: az antiszemita paranoia válik valóra, s egyszer csak valóban leszállnak azok az izraeli helikopterek, melyekről a szélsőjobbos elmék annyit fantáziálnak.

Borgula András rendezése jól adagolja a humort és a fokozatosan abszurdba hajló cselekményt. Egyfelvonásost látunk, ám három jól elkülöníthető egységben. A kibeszélőshow méz-mázából drámába forduló befejezésére ismét humor következik, hangeffektekkel kitágul a tér, s az utolsó szín immár valóban abszurd világot mutat a megszállókkal és a csatornából előbújó megszállott véglényekkel, akik fordított vízözön-szituációt játszanak. Míg Lót lányai apjukkal háltak, hogy ne pusztuljon ki az emberiség, itt egy öregember, a Kiválasztott adná feleségét a fiatal férfiaknak, hogy ne haljon ki közösségük. A megszállók által, vagy parancsára „lefitymált” (vö: asszimilálják a magyarságot) helybéliek létszáma fogy, s a végsőkig kitartó Antal és László is legyőzetik. Az előadás vége talányos, költői és messianisztikus: mintha a heves zsidóellenesség mögül az elfojtott irigység, vonzalom és az azonosulás vágya szakadna fel.

(A kritikát Szántó T. Gábor írta. Köszönjük!)

szombat.org

A zsidó csak egy átlagos szó. Mármint: jobb helyeken.

A Gólem Színház Lefitymálva című stúdió előadása a Legjobb színházi produkció díjat nyerte a Thália Humorfesztiválon. A Gólem Színház ilyen szintű szakmai elismerésben még sosem részesült. A díj azért is különösen megtisztelő, mert a Lefitymálva olyan nagyszínpadi produkciókkal mérkőzött, mint például Mohácsi János rendezte Szentivánéji álom – mondta el Borgula András, a Gólem Színház rendezője.

- Már annak is nagyon örültünk, hogy beválogattak minket a fesztiválprogramba. Amikor pedig telefonhívást kaptunk, hogy jó lenne, ha ott lennénk a díjátadón, arra gondoltunk, biztos a stúdió kategóriában csíptünk meg valamit, vagy pedig sokan visszamondták az eseményt és kellenénk közönségnek. „Nagyon meglepődtem, amikor szólítottak, és igazából nem is fogtam fel elsőre, hogy a legjobb színházi produkcióért járó díjat vehettük át.”

Fotó: gsz

A díj azért is különösen fontos, mert megerősíti a színház tagjait, hogy a humor és a brutális kibeszélés, kinevetés az egyik legjobb terápia a zsidósághoz fűződő mindenirányú paranoia kezelésére. Nagyon jó érzés számunkra – mondta Borgula, hogy a Lefitymálva című darab megteremti azt a lehetőséget, hogy az előadás alatt és után a zsidó szó nem jelent többet egy átlagos szónál, nem hordoz negatív vagy pozitív jelentéseket. A nézők, amikor a ruhatárban állnak sorban, mindenféle előítélet nélkül idézik fel például a zsidó öregasszony poénjait. Persze ez a felszabadult érzés az utcán hamar elmúlik, talán csak a villamosmegállóig tart, de reméljük, egyszer egészen hazáig is, sőt sokkal tovább lehet utazni a Gólem Színház poénjaival.

hvg.hu