A GÓLEM MONDJA

Tegnap a Gólem Színház rendezője, Borgula András az amerikai zsidó közösségi élet (official: JDC ambassadors - hűűűű-ha)) szervezőivel vacsorázott együtt. Borgula nem csak úgy véletlenül ült az asztalhoz, hogy elnézést, leülhetek, szabad itten ez a hely, hanem meghívták.

Mint a híres rendező blogunknak elmondta, Amerika pont olyan messze van tőle, mint a vacsora előtt, merthogy a tektonikus mozgás ennyi idő alatt jelentősen nem változtat semmilyen távolságot az országok között, (mikor ezt mondta, huncutul kacsintott, a szeme azt akarata mondani, hogy ugye értjük a tréfát), de mindettől függetlenül úgy érzi, hogy most már kézzel fogható közelségbe került a Gólem Színház turnéja az USA-ban.

Mindezek után, mélyen a szemünkbe nézett és azt mondta, USA ide vagy oda, a kacsa márpedig kemény volt.

A kisebbségekkel kapcsolatos, abszurdig menő politikai korrektséget karikírozó párbeszéddel indul Vinnai András szatírája a Gólem Színház előadásában. 

Jelenetek az előadásból

Majd a gázosokat, Antalt és Lászlót Stan és Panként alakító Bánki Gergely és Schmied Zoltán becsöngetnek egy Dob utcai lakásba, ahol válófélben lévő, proletarizálódott zsidó házaspár (a rutinos kettős: Lukáts Andor és Nagy Mari) költi épp sóletvacsoráját. A neurózisig korrekt Antal a zsidó nevet látva a kapucsengőn, képtelen kimondani szakmája nevét, nehogy fájdalmat okozzon, a lakásban azonban a házigazda karjába tetovált lágerszámról kiderül, hogy csupán a gázóraállást írta fel, el ne felejtse szenilitásában.

Ilyen és ehhez hasonló szentségtörésekkel operál a darab, melyet a Sanyi és Aranka színházban adnak. Provokál és túlzásaival szembesít bennünket a zsidósággal és a vészkorszakkal kapcsolatos, ritualizálódó, ám voltaképpen üres tiszteletkörökkel, a zsidókban rejlő nagyzolások és paranoiák világával, ugyanígy az antiszemiták rettegő-gyűlölködő, könnyen kifigurázható előítéleteivel.

A kibeszélőshow-k világa vált korunk és kulturális romlásunk jelképévé. Sokadik színdarab ez, melynek centrális dramaturgiai eleme. A holokauszt-szakértő, a zsidó konyha művésze és a mindentudó értelmiségi beszélget a kereskedelmi tévék világából jól ismert fültől-fülig mosolyú műsorvezetőnővel (Huzella Juli). Ragozzák a semmit, bár a túlélő némely megszólalásából, mely a tudáshiányra és a holokauszt-tagadásra utal, nem lehet kipurgálni a drámaiságot. Ki is lóg a műsorból, mely megpróbálja megoldani az antiszemitizmus problémáját.

Antal érdekes jellemfejlődésen megy át: elvesztett állása és felesége nyomán vált zsidófalóvá. A mézes-mázos műsorvezetőnő is képes kivetkőzni mindent megoldó-összebékítő szerepéből, annyira, hogy végül mindenkire gyűlölködve tekint, hisz tönkretették a műsorát, s végül a holokauszt-oktató humanizmusa mögül is kibukkan a kielégülő bosszúszomj: teljes a magyar panoptikum. (Később a többi szereplő is sokat mondóan új alakban jelenik meg, és fordít világnézetén.)
Nem lepődünk meg azonban, amikor az antiszemita karakter nem tud változtatni ritualizálódott szerepén, csak a zsidó, aki képes az avantgárd önkritikára a megbékélés érdekében. Ám hiába: az antiszemita paranoia válik valóra, s egyszer csak valóban leszállnak azok az izraeli helikopterek, melyekről a szélsőjobbos elmék annyit fantáziálnak.

Borgula András rendezése jól adagolja a humort és a fokozatosan abszurdba hajló cselekményt. Egyfelvonásost látunk, ám három jól elkülöníthető egységben. A kibeszélőshow méz-mázából drámába forduló befejezésére ismét humor következik, hangeffektekkel kitágul a tér, s az utolsó szín immár valóban abszurd világot mutat a megszállókkal és a csatornából előbújó megszállott véglényekkel, akik fordított vízözön-szituációt játszanak. Míg Lót lányai apjukkal háltak, hogy ne pusztuljon ki az emberiség, itt egy öregember, a Kiválasztott adná feleségét a fiatal férfiaknak, hogy ne haljon ki közösségük. A megszállók által, vagy parancsára „lefitymált” (vö: asszimilálják a magyarságot) helybéliek létszáma fogy, s a végsőkig kitartó Antal és László is legyőzetik. Az előadás vége talányos, költői és messianisztikus: mintha a heves zsidóellenesség mögül az elfojtott irigység, vonzalom és az azonosulás vágya szakadna fel.

(A kritikát Szántó T. Gábor írta. Köszönjük!)

szombat.org

A zsidó csak egy átlagos szó. Mármint: jobb helyeken.

A Gólem Színház Lefitymálva című stúdió előadása a Legjobb színházi produkció díjat nyerte a Thália Humorfesztiválon. A Gólem Színház ilyen szintű szakmai elismerésben még sosem részesült. A díj azért is különösen megtisztelő, mert a Lefitymálva olyan nagyszínpadi produkciókkal mérkőzött, mint például Mohácsi János rendezte Szentivánéji álom – mondta el Borgula András, a Gólem Színház rendezője.

- Már annak is nagyon örültünk, hogy beválogattak minket a fesztiválprogramba. Amikor pedig telefonhívást kaptunk, hogy jó lenne, ha ott lennénk a díjátadón, arra gondoltunk, biztos a stúdió kategóriában csíptünk meg valamit, vagy pedig sokan visszamondták az eseményt és kellenénk közönségnek. „Nagyon meglepődtem, amikor szólítottak, és igazából nem is fogtam fel elsőre, hogy a legjobb színházi produkcióért járó díjat vehettük át.”

Fotó: gsz

A díj azért is különösen fontos, mert megerősíti a színház tagjait, hogy a humor és a brutális kibeszélés, kinevetés az egyik legjobb terápia a zsidósághoz fűződő mindenirányú paranoia kezelésére. Nagyon jó érzés számunkra – mondta Borgula, hogy a Lefitymálva című darab megteremti azt a lehetőséget, hogy az előadás alatt és után a zsidó szó nem jelent többet egy átlagos szónál, nem hordoz negatív vagy pozitív jelentéseket. A nézők, amikor a ruhatárban állnak sorban, mindenféle előítélet nélkül idézik fel például a zsidó öregasszony poénjait. Persze ez a felszabadult érzés az utcán hamar elmúlik, talán csak a villamosmegállóig tart, de reméljük, egyszer egészen hazáig is, sőt sokkal tovább lehet utazni a Gólem Színház poénjaival.

hvg.hu

2013. április 17. szerda, 07:00

Shimon Levy a Tel Aviv-i Egyetem színházi tanszékének professzora. Kutatási területe az izraeli színház, Samuel Beckett és a káoszteóriák, a színház és az Ószövetség kapcsolata, ezen kívül fordít, és az utóbbi időben rendez is. Sokat dolgozott a függetlenek között, a kezdetek óta résztvevője az izraeli független színházak akkói fesztiváljának. Készített darabot a palesztinok elleni kínzásokról, de volt olyan előadása is, amit több mint százszor játszottak Tel Aviv egyik legnagyobb színházi épületében. Elmélete a 'Biblia, mint színház', amiről nemcsak könyvet írt, hanem rendszeresen tart workshopokat is. 

Az Ön elmélete szerint a Biblia színházi szempontok alapján is értelmezhető. Erről beszélt a Gólem Fesztiválon is, Izraelben pedig workshopokat tart a témában. Mi az elméletének a lényege?

Egyébként ezeket a workshopokat általában egy sivatagi helyszínen tartjuk, ott elemezzük a szövegeket... A kérdésére válaszolva, a Biblia első sorban egy vallási könyv, ezen felül történelmi és szövegalapú kutatásoknak a tárgya, de elemezték már úgy is, mint irodalmi művet, mint drámát, mint színházi szöveget. Én úgy vélem, elemző olvasással találhatunk olyan szövegrészeket a Bibliában, amelyek az Ószövetség fő irányvonalával szemben fogalmazódnak meg. Például azt állítom, hogy senki sem gondol úgy a Bibliára, mint feminista szövegre, de a színházi nézőpont segít abban, hogy egy sokkal pozitívabb nőképet fedezzük fel az Ószövetségben, mint ami a zsidó hagyományban tovább öröklődött.

Mondna erre példát...

Itt van például Abigél, Dávid feleségének története. Az Ószövetség Abigélt roppant okos asszonynak mutatja be. Egy helyen azt olvashatjuk, hogy Abigél a lábánál érintette meg Dávidot, az azonban nincs meghatározva, hogy pontosan hol. És ez már egy színházi helyzet, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a bokájánál vagy a combjánál fogta-e meg Abigél Dávid lábát, mert a kettő egészen más kapcsolatot feltételez. Egy másik részben, az apa azt magyarázza a fiának, hogy nem jó örömlányokhoz járni. Ez a jelenet arra emlékeztethet minket, amikor egy apa, aki mondjuk a Playboy-ban épp szebbnél szebb nőket nézeget, azt mondja a mögötte leselkedő fiának, aki rajtakapta, hogy 'ez szörnyű, ez borzasztó'! A szituációt kifejezetten viccesnek is találhatjuk, tehát humor is rejlik az Ószövetségben.

Shimon Levy

Ön szerint mennyire nevezhető zsidó színháznak az izraeli színház?

Ez egy összetett kérdés... Először is, van jó színház és nem jó színház. És van olyan színház, ami a zsidóké ugyan, de mégsem nevezhető zsidó színháznak, és van olyan is, amelyik zsidó témákról szól, de nem a zsidóké. Az Angyalok Amerikában című darabban ugyan van egy-két zsidó motívum, de az attól még nem zsidó mű, még akkor sem, ha az írója, Tony Kushner zsidó. Nyilván Izraelben a legtöbb színház a zsidóké, de nem mondanám, hogy mindegyik zsidó színház. A nálunk bemutatott színdarabok 60-70 százaléka héber nyelven íródik, azaz kortárs dráma, ami azt mutatja, hogy az izraeliek imádják magukat látni a színpadon. Azt hiszem, hogy se Magyarországon, se Németországban vagy Angliában, ahol sokkal régebb óta működik színház, mint  Izraelben, nem ilyen magas a kortárs művek aránya.

Milyen kérdések foglalkoztatják az izraeli színházakat?

Az izraeli színházat elég sok visszatérő motívum jellemzi: ilyen a Holokauszt, a háború az arabokkal és a palesztinokkal, az identitáskérdés, a zsidóság kérdése, ami nem feltétlenül a vallási hovatartozásról szól. Természetesen születnek közéleti, politikai és gazdasági kérdésekről is darabok. 

Kik a színészek?

A színészek nagy része természetesen izraeli zsidó, kisebb része izraeli arab, aki mindkét nyelven beszél, de vannak más anyanyelvű, más nemzetségű színészek is, néhány orosz, etióp és persze angol. A színházi élet igen aktív Izraelben, a minőség pedig nagyjából olyan, mint bárhol másutt. Lehet találni nagyszerű, harcos műveket, amelyek mind esztétikailag, mind tartalmilag kiválóak.

Hogy finanszírozzák az izraeli színházakat?

Nálunk az összes színházra költött pénz közel 90 százaléka kilenc nagy színházba megy, a maradék pedig a kicsikhez, a függetlenekhez. A nagyszínházak hatalmas közönséget szolgálnak ki, az ő előadásaik mindig édesek, könnyen emészthetők és mindenki számára elérhetők. A független színházak egy része megpróbálja előadni ugyanazt a mutatványt, mint a nagyszínházak, de mivel sokkal kevesebb pénzük van, az eredményeik is sokkal szerényebbek. A függetlenek másik fele pedig azt mondja, 'mi kicsik vagyunk, de bátrak, mi megmutatjuk, és mindenki bekaphatja'. Az ötvenes, hatvanas években sokkal radikálisabb volt az izraeli színház, mint napjainkban, egyszerűen friss volt, Beckettet és Ionescót rögtön hozták Izraelbe. Ezzel szemben ma a nagy színházak arra koncentrálnak, hogy mi történik a West Enden, és azt, ami ott nagyon sok pénzt hoz, rögtön bemutatják Izraelben is – persze akadnak, akik keresik az újdonságokat. 

Hogyan működnek Izraelben a független színházak?

A működésüket az határozza meg, hogy mennyire bátrak politikai és esztétikai értelemben. Minél bátrabb, minél kritikusabb, minél politikusabb egy csapat, annál gyorsabban jut el odáig, hogy már a saját barátai sem kíváncsiak rá. Pedig a színházat alapvetően a közönségnek csináljuk, úgyhogy legalább két ember kell, hogy üljön a nézőtéren... A színház egyszerűen nem létezik közönség nélkül. Az izraeli független produkciók sokszor azon múlnak, hogy az adott színház mennyit hajlandó saját zsebből áldozni értük. Az alkotók sokféleképpen igyekeznek hatni az előadás megszületését gátló és segítő tényezőkre, éppen ezért előfordul, hogy csak a bemutató napján látják meg, valójában mit is csináltak. Az időhiány és a szétforgácsolódó energiák néha ahhoz vezetnek, hogy az alkotók megrémülnek saját teremtményeiktől, amikor premier előtt egyben látják őket, de ennek az ellentéte is megtörténhet... Ez a minden rosszban van valami jó törvénye.

A Haifa melletti Akko nevű kisvárosban 33 éve tulajdonképpen megszakítás nélkül rendezik meg a független színházak izraeli találkozóját, az Akkói Színházi Fesztivált, amelynek Ön egyik alapítója volt...

Ez a fesztivál olyan, mint egy hőmérő, amit az izraeli társadalom seggébe dugnak, és megnézik, mennyire lázas. Ha jól tudjuk olvasni az előadásokat, akkor pontos képet kaphatunk az izraeli társadalom helyzetéről. Sokszor előfordul a kis országban élő, magas hőfokon izzó alkotóknál, hogy különbözőségeik ellenére ugyanazt próbálják elmesélni, az előadásaik ugyanarról a problematikáról szólnak. Például 1985-86-ban tizenkét darabot mutattak be a fesztivál versenyprogramjában, és a tizenkét előadásból tizenegyben szerepelt élőhalott, vagyis olyan, aki már halott, de mégis megjelenik a színpadon. Mintha központi utasításba adta volna valaki, hogy előadás nemlehet élőhalott nélkül. Csak később jöttünk rá, mi volt ennek az oka: az élőhalottak benyújtották erkölcsi számlájukat az élők felé. Tőlünk 25 kilométerre északra húzódott a libanoni határ, elméletünk szerint a valódi halottak tértek vissza a színpadra elmesélni, miről is esik szó odafönt. Abban az évben ők voltak a hőmérő az izraeli társadalom seggében. Egy évvel ezelőtt pedig rengeteg olyan előadást mutatott be a fesztivál, ami a világbékével foglalkozott... 

A Gólem Fesztivál mottója Öntől származik: „A megszokott zsidóábrázolások ideje lejárt. A 21. század legizgalmasabb kérdése a zsidó színházban, hogy milyen új formákban, szerepekben tűnnek fel zsidók a színpadon.” Ön szerint hogyan változhat meg a zsidóábrázolás a 21. században?

A Holokauszt után Európában a zsidókat legtöbbször áldozatként ábrázolták, ma azonban a legtöbb zsidó Izraelben él, és ők egyáltalán nem áldozatok. Azonban politikai manipulációra is sokan és sokszor használják azt az adukártyát, amit Holokausztnak hívnak. Amerikában vagy Németországban teljesen természetes, hogy nem csak az uzsorás, a gonosz, vagy az örökös áldozat szerepével ruházzák fel a zsidókat. Viszont ott, ahol éppen nagyobb a nacionalizmus vagy az antiszemitizmus, szinte mindig kijátsszák ezt az adukártyát, és áldozatként mutatják be a zsidókat. Véleményem szerint mind erkölcsileg, mind esztétikailag nagyon fontos, hogy a zsidók kritikusan forduljanak maguk felé a színházban is. Így megváltozhat a rólunk alkotott kép is.


szerző: Simon Beatrix

Színház.hu

Érdekli, hogyan fog kinézni a világ, ha bekövetkezik a zsidó megszállás és gyarmatosítás? Szeret zsidózni, de nincs hol? A Gólem Színház nagysikerű Lefitymálva című előadása megújult tartalommal, megújult szereposztássál ismét műsoron.

Mi tegyen két gázóra-leolvasó a Dob utca 17-ben? Be lehet-e csöngetni pont ott egy lakásba, hogy jöttünk a gázórát leolvasni? A Lefitymálva előadás a Gólem Színház hagyományaihoz híven mindenből, tabukat nem tisztelve humort csinál, kigúnyolja a túlzottan politikailag korrektet, az önimádó zsidókat, de kapnak az antiszemiták is, és kapnak azok is, akik meggyőződésesen hisznek abban, hogy a zsidók át fogják venni a világ feletti uralmat, és tudják, hogy a Tesco-k azért laposak, mert a zsidó inváziókor ott fognak leszállni a harci helikopterek.

A Lefitymálva című előadás Gyöngyösi Márton jobbikos képviselőnek, illetve Fekete György MMA elnök nyilatkozatainak köszönhetően, ismét újabb jelentésréteggel gazdagodott. Vinnai András szövegíró az előítéleteket, az antiszemita, holocausttagadó blog- és facebookposztokat, illetve a zsidóság túlzásait, negatívumait gyúrta össze fergeteges vígjátékká.

A Lefitymálva nemcsak a közönség osztatlan tetszését nyerte meg, hanem a szakma is elismeréssel jutalmazta. A 2012-es Vidor Fesztiválon Nagy Mari és Bánki Gergő kapott díjat, míg maga a darab meghívást kapott a Thália Színház 2013-as Humorfesztiváljára.

Nemcsak a tartalom frissült, aktualizálódott, de új színészeket is látunk régi szerepekben. Huzella Júlia helyett Stefanovics Angéla, míg Lukáts Andor helyett Tamási Zoltán szórakoztatja a közönséget, a nagyobb és tágasabb, jobban felszerelt Jurányi Inkubátorházban Budán.

„A készülő színdarab egyszerre szimpatizál és gyűlölködik minden szélsőséggel, miközben önmagának is folytonosan gáncsot vet. Bevállaltan antiszemita és zsidóbérenc, egyértelműen antinacionalista és fajvédő. Egyszerre holokauszt-tagadó és tartja a holokausztot az aduásznak, amit bármikor elő lehet rántani a pakliból. Addig szeretnénk püfölni a fogalmakat és a kategóriákat, a félelmeket és a fájdalmakat, amíg azok teljesen el nem veszítik eredeti jelentésüket és funkciójukat." - írja a szerző Vinnai András.

Szereplők:

Antal - Bánki Gergely
László/Roland - Schmied Zoltán
Simon/Rosenzweigbergerstein - Tamási Zoltán
Sára/Horowitz Sámsonné - Nagy Mari
Kökény Gyöngyvér – Stefanovics Angéla

Írta: Vinnai András
Dramaturg: Németh Virág
Díszlet és jelmez: Juristovszky Sosa
Video és hang: Szabó Simon
Asszisztens: Hollós Zsófia
Producer: Schőn Edina
Rendezte: Borgula András