A szombathelyi Weöres Sándor Színház alapítója és társulati tagja. Közel negyven éve a pályán. A színházról mindent tud, színészi kelléktára lenyűgöző. Kiss Marit öt éve nem lehetett budapesti színpadon látni, legközelebb a Gólem Színház legújabb darabjában, a Mamelson-ban alakítja Lin szerepét, aki az NDK kommunista rezsimjének volt színész sztárja. Marianna Salzmann darabja, ahogy kell, húsba vág, nem lehet benne sem színészként, sem nézőként alibizni.

- Lin életét a darabban a kommunista régmúlt eseményei határozzák meg. Az Ön karrierjét hogyan befolyásolta a történelem?

- A rendszerváltás előtti időben az volt a fontos, hogy az érvényesülés milyen útját választotta az ember. Azok a kollégáim, akik odacsapódtak a párthoz, sokkal jobban érvényesültek. Emlékszem több kollégámra a színházi világból miután párttagok lettek, lakást kaptak, mert a rendes párttagokat a Fővárosi Tanács megsegítette önkormányzati lakásokkal. Így ment ez akkoriban. De ahogy látom, ez a fajta rendszer most is működik. Ha az éppen hatalmon lévő mindegy melyik pártnak az uszályában vagy, az érvényesülésed egész egyszerűen könnyebb, a lehetőségeid jobbak, mint a körön kívülieké. Ugyanakkor a körön kívüliek a szabad emberek. Ha körön kívüli vagy, ugyan sok mindenben hátrányt szenvedsz, viszont bátran a tükörbe nézhetsz, ugyanis az eredményeidet csakis a saját képességeidnek köszönheted.

- A Kádár-rendszerben lehetett nem körön kívülinek lenni?

- A történelem ilyetén nem hagyott nyomot a pályámon, nem voltam soha ellenálló, nem vettem részt szamizdatos gyűléseken sem. Nem akarnám magam ilyennel fényezni. Fiatal voltam, lelkes és örültem a szakmámnak.

- Lint a darabban az a vád éri a lányától, hogy kihasználva színésznői státuszát a STASI-nak (kelet-német titkosszolgálat) kémkedett. A szakmán belül lehetett tudni, hogy kik a kegyeltek, hogy kikkel nem szabad bizalmasnak lenni?

- Emlékszem gyerekkoromban mindenki a Szabad Európa Rádiót hallgatta, de mégis behúztuk a függönyöket, titkolózni kellett. Idősebb kollégák gyakran mesélték, hogy a Színművészeti Főiskoláról hogyan rúgtak ki embereket egy-egy rosszabbul elsült tréfa miatt. Szüleim arra tanítottak, hogy soha ne mondjak senkinek semmit, s ebben a szellemben is éltem az életem. Fontos volt észben tartani, hogyha külföldre utazol, nem ajánlatos leveleket hozni-vinni, nem tudhattad, mi van benne. Persze mikor kint éltem egy évet Angliában, hoztam haza levelet, de ez már annyira rég volt.

- Önt figyelték?

- Az angliai tartózkodásom alatt állandóan vízumért kellett folyamodni. Nem volt kellemes bejárni a Belügyminisztériumba, ahol az ember állandó szorongással ült az ajtó előtt. Persze tudtam, hogy vezetnek rólam aktát, de én ezt már soha sem fogom megnézni. Nem szeretnék úgy élni a hátralévő életemben, hogy megtudom, ki mit mondott, ki mit informált rólam. De alapjában ez az egész olyan nevetséges volt, hiszen én csak egy színésznő vagyok, az viszont nagyon jó, hogy ma már legalább ezért nem kell szorongani.

- A Mamelosn akkor elég pontosan beletalált az Ön életébe is. Mit gondol, képesek vagyunk ma már őszintén szembe nézni a múltunkkal? Érett a magyar közönség a Mamelosn problematikájára?

- Ha az előadás valami igazán emberivel foglalkozik, megtalálja a nézőjét. Én magam is csak olyan alkotásokat tudok nézni, amelyben sorsokat látunk. Az emberek vágynak az érzelemre, vágynak emberi sorsokat látni és átélni. A néző is nyilván érintett tud lenni, vagy annyira hat rá az előadás, hogy képes megélni velem együtt. A színházban az a varázslat, hogy együtt történik meg a csoda, a néző részt vesz az előadásban, és közös a levegővétel.

- Közel 40 éve van a pályán, számos film- és színházi szereppel a háta mögött. Mi az, amit szívesen kiemel?

- Szakmailag a legkiemelkedőbb mindközül a Vámmentes házasság c. film, amelyért 1981-ben a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon a szakmai zsűri által odaítélt legjobb női alakítás díját kaptuk hárman megosztva Esztergályos Cecíliával, Margitai Ágival. Azonban én valójában nem osztályozom a munkáimat. Mindig az aktuális előadások élnek az ember lelkében, fejében, ezek az erős élmények, a többi pedig már elmúlt. A régebbi szerepeket, munkákat az ember elengedi, egészen pontosan a korából adódóan el is kell, hogy engedje.

- Nyékládházáról került Budapestre, akkor vették fel a Színművészeti Főiskolára. Könnyű menet volt?

- Nagyon fiatalon már azzal töltöttem az időmet, hogy versekkel foglalkoztam, aztán el is kerültem egy szavalóversenyre, amit a televízió is közvetített. Várkonyi Zoltán (link) is zsűritag volt, aki bátorított, hogy jelentkezzek a Színművészeti Főiskolára. Már akkoriban eléggé elszánt voltam, bár valószínű, ha nem vettek volna fel elsőre, talán nem lett volna bátorságom még egyszer megpróbálni a felvételit.

- A családja hogyan fogadta, hogy a lány színész akar lenni?

- Csodálatos szüleim voltak, és csodálatos családban nőttem fel. Apukám szerintem egy őstehetség volt, anyukám pedig nagyon intelligens asszony. Bükkaranyoson, ebben a kis faluban, ahol éltek, mint műkedvelő kis társaság színházat csináltak. Kulturális életet éltek, közösséget alkottak. Apukám főszerepeket is játszott. Ez az egész nagyon szép volt, úgyhogy különösebben nem rázta meg őket az én színészi ambícióm.

- Bükkaranyosi műkedvelő társaságtól elég messzire jutott. Alapító és társulati tagja a Szombathelyi Weöres Sándor Színháznak, érezhető a „kulturális” távolság Budapesttől?

- Szombathelyen fantasztikus előadások készülnek, amikről Budapest nem tud, és sajnos az ország sem, de én ezen a tapasztalaton már minden értelemben túl vagyok. Nekem az a fontos, hogy megtörténjen a találkozás a szereppel, a rendezővel, megszülessen bennem az az élmény, amit a színpadra viszek. Este 7-től pedig csak a közönség számít, legyen a színház az ország, a világ bármely szegletén. Igazából akkor sajnálom, hogy nem jutnak el darabok még több emberhez, amikor olyan gyönyörűséges előadások születnek meg, mint a tavalyi évadban a Zarándokének (avagy a színház elfoglalása) Jeles András rendezésében. Az előadás Fukazava Hicsiró novellája alapján íródott és Melis László komponált hozzá zenét. Ez egy különleges előadás volt, aminek Budapesten is lett volna a helye, és hosszan a közönsége.

- Milyen típusú rendezővel szeret, tud együtt dolgozni? Olyannal, aki irányít és minden tekintetben érvényesíti a rendezői akaratát, vagy aki kicsit magára hagyja a színészt, hogy felfedezze a karakterben rejlő lehetőségeket?

- Igazán az inspirál, ha a rendezőtől megkapom a kellő szabadságot. Fantasztikus, ha úgy lehet együtt dolgozni, hogy mindkettőnkben jelen van a bizalom egymás iránt. Ha ez valamiért hiányzik, akkor az egész egyszerűen nem működik. A színészek 90%-a hiperérzékeny, éppen ezért egy tekintettel, egy szóval a színészt meg lehet ölni, és be lehet zárni. Ha a színész nem képes megnyílni a próbák során, akkor nem jön elő titok. Mert mindig az az izgalmas, az emberi, a belső titokzatosság, ami aztán majd képes megmutatkozni a színpadon.

- És mi van akkor, ha a rendező mégsem hagyja kibontakozni?

- Ilyenkor ellensúlyként ott vannak a kollégák, akikkel szeretsz együtt lenni, és ott van maga az anyag, a mű. A rendezőnek pedig – legyen bármilyen karakter - a premieren el kell engednie az előadást, onnantól az már a színészeké. Akkor már csak a színész van, a szerep és a közönség.

- A Gólem Színháznak nincs saját társulata, a próbafolyamat alig egy hónapig tartott, mégis a Mamelosn* előadásban Önök hárman – ahogy azt a darabról megjelent kritikákban is olvashatjuk - a színpadon tényleg egy családdá válnak. Ez ennyire egyértelmű folyamat, hogy korábbi, közös munka hiányában is ilyen összhang szülessen meg?

- Ez a darab azt hiszem, minden értelemben szerencsés találkozás. Nagyon szerettem próbálni. Élmény volt felfedezni a szerepet, Lin karakterét. Én először dolgoztam a Jurányi Inkubátorházban, és nagyon jó volt fiatalok között lenni, borzasztóan örülök, mert rengeteg olyan kollégával találkozhattam, akikkel máskülönben nem jöhettek volna létre ezek a találkozások. Ugyan Kerekes Viktóriával már dolgoztam korábban, de Huzella Júliával és Borgula András rendezővel ez volt az első alkalom. Ezek az élmények mindig felfrissítik az embert. Nagyon örülök András választásának, hogy volt mersze ezt a három magas barna nőt kiválasztani a darabhoz.

Kern Dóra

Kerekes Viktória, az Örkény Színház színművésze, az idei évadot a Gólem Színház Mamelosn* c. darabjában Clara szerepében nyitja. Clara Berlinben együtt él az anyjával, lánya éppen elköltözni készül, és ő már nem hisz sem a kommunizmusban, nem érdeklik a zsidó gyökerei, és hogy akkor a németsége mit is jelent számára? Az sem teljesen egyértelmű.

- Ha jól tudom, neked ez az első független színházi „kalandod”. Mik a benyomásaid?

- Valóban, az első független színházi munkám. Szerintem a Gólem Színház nagyon szerencsés helyen van a Jurányiban (Jurányi Inkubátorház szerk.). Ez a ház egy kényszer szülte, csudálatos találmány, ahol 22 társulat dolgozik együtt egy hatalmas, régi, gyönyörű szép iskolában. Kulcsár Viktória, a Jurányi vezetője, szerintem olyan dologra jött rá, ami a harmadik évezredben már nagyon-nagyon fontos: a külvilág nem kezelheti többé a független színházakat kicsi, poros, értelmezhetetlen valaminek, hanem igenis nagyvonalúnak, levegősnek, elegánsnak és szabadnak kell lennie. Úgyhogy én itt nagyon jól érzem magam. Jó itt lenni.

- Miben más egy „kőszínházi” munka egy független társulati munkához képest? 

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem engedek meg sokkal többet magamnak, holott én az Örkényben egy nagyon szabad szellemű társaságban dolgozom. Egy kőszínházban mindettől függetlenül mégiscsak van egyfajta prés, egy kötelező elvárás, és ettől általában megretten, megriad az ember. Az is érdekes, hogy az eredmény, a siker egy határon túl már nem növeli az önbizalmat, hanem pont fordítva, kicsit megnyomja azt.

- Azt gondolnám, hogy a kőszínházi környezet inkább biztonságot jelent. 

- Nyilván ez mindenkire másként hat. Ami viszont igazán fontos különbség, hogy a függetleneknél kisebb az apparátus, hatalmas az egymásra utaltság. Nem tudom, hogy ez meddig hasznos, de szerintem nem megy egy független színház szeretet nélkül. El tudok képzelni olyan kőszínházi munkát, ahol az alkotók teljesen érdektelenek egy-egy előadás során, mondván, mit pörgessem magam, „majd továbbmegyünk”, vagy „majd átmegyünk másik helyre”. A Gólemben viszont azt nagyon erősen érzem, hogy itt mindenki annyi energiát tesz bele, amennyije van neki.

- A Mamelosn*-ban Clarat alakítod, a mindenből kiábrándult német nőt. Hogy érzed magad ebben a szerepben?

- Ajándék. Teljesen függetlenül attól, hogyan sikerül az alakításom. Ráadásul nekem nagyon jókor jött. Mindenki volt gyereke valakinek, vagy gyereke valakinek és mindenki volt vagy lesz remélhetőleg szülő. Nekem az édesanyám már nem él, két fiam van. Itt volt pontosan az ideje, hogy elgondolkozzam ezeken a dolgokon. A próbaidőszak éppen ezért engem nagyon megkarcolt, de a jó értelemben véve. Nagyon élveztük.

- Mennyire jelent problémát az, hogy a Mamelosn*-ban nincs férfi, magukra maradt nők állnak a színpadon?

- Nagyon inspiráló. Egy férfi ugyanannyira lehet inspiráló, mint a hiánya. Itt sok férfi hiányzik. Mindenkinek hiányzik a társa, valakinek hiányzik a testvére, a fia, az unokája. Csupa hiányérzetből táplálkozik ez az egész történet.

- A darab helyszíne Berlin, három német zsidó nő életébe látunk bele. Mit gondolsz, mennyire érthető vagy mennyire jellemző ez a történet Magyarországon?

- Megdöbbentően együtt vagyunk otthon Közép-Európában. Érdekes, ha azt mondom, hogy NDK az 1970-es években, vagy Budapest az 1970-es években….nincsen kardinális különbség. Egyrészt azért, mert a múlt századnak a történelme, amit átéltünk, az gyakorlatilag kart karba öltve megegyező, hogy ki mekkora bűntudatot és felelősséget hurcol, az személyes és társadalmi kérdés is. Mindemellett egészen megdöbbentő, hogy a személyes sorsok mennyire hasonlóak.

- Történelmi vonatkozásában megtalált téged a darab? 

- Gyakorlatilag a családomból az anyukámon kívül mindenki elhagyta ezt az országot, kezdve az 1950-es évektől egészen a 1980-as évekig bezárólag. És tudod, mi az érdekes? Hogy most megint adódik a kérdés: a gyermekeink menjenek, vagy maradjanak? Az a pillanat, amiben ez a darab játszódik, amikor a gyerekek úgy döntenek, hogy végülis elmennek, elhagyják az otthon melegét. Nagyon otthon vagyunk ebben a történetben. Biztos nem véletlen, hogy ez a próbaidőszak rengeteg személyes beszélgetéssel, és nem anekdotázással, hanem emlékek felhasadásával zajlott. Úgy próbáltunk, hogy „úristen, emlékszel?” vagy hogy „képzeljétek, amikor az én anyukám” vagy „akkor az történt a gyerekemmel, hogy..”.

- Nagyon erős a darab ritmusa, érzelmileg is nagyon magas koncentrációt igényel, nem ad szünetet a színészeknek. Hogy lehet ezt bírni?

- Ez egy „kamikaze” darab. Olyan káprázatosan ír ez a fiatal berlini lány, Marianna Salzmann, hogy nem hagy benne levegőhöz jutni, és olyan érdekes, hogy akármilyen diszponáltsággal kezdődött el egy próba, egyszerűen nyakon ragadt és magával cibált a szöveg. Azt nagyon csípem benne, hogy megrendítő az egész, de végtelenül szellemes, tehát nagyon finom humorral, öniróniával és fanyarsággal történik meg velünk a darab.

Szöveg: Kern Dóra

Fotó: Czifrik Balázs

Marianna Salzmann: Mamelosn*

*egy közösség által használt kommunikációs jelrendszer, amivel meg kellene értenem, hogy mi a fenét akar tőlem az anyám, jiddis, ejtsd: mámelos

„Egy zsidó elmegy a pszichológusához.

Hogyan telt a hétvége? – kérdezi a pszichológus.

- Ó köszönöm, nagyon jól, tényleg nagyon jól. Bár azt hiszem, volt egy freudi elszólásom.

- Ó hadd segítsek, mi történt? – így a pszichológus.

-Hát, ööö. Éppen együtt vacsorázott az egész család. Mindenki ott ült az asztalnál...

- Igen.

- Mindenkinek jó kedve volt, igazából nekem is, de amikor meg akartam sózni a levest, és meg akartam kérni az anyámat, hogy adja oda a sót....

- Igeeeen? – kérdezi a pszichológus.

- Hát, igazából azt akartam mondani, hogy anya, ideadnád a sót, légy szíves?

- És ehelyett mit mondott?

- Anya, az Isten verjen meg, tönkretetted az életem."

Játsszák:

Huzella Júlia

Kerekes Viktória

Kiss Mari

A Mamelosn egy család nőtagjainak három generációját, konfliktusaikat és összefonódásukat mutatja be. A fiatal Rahel tanulmányait New Yorkban végzi, a nagymama túlélte a koncentrációs tábort, és az NDK-ban lett később meggyőződéses kommunista, Rahel édesanyja, Clara pedig sem a judaizmussal, sem a sikertelen kommunista kísérlettel nem tud azonosulni. Ő már igazi német.

Nők férfiak nélkül, szembenézés a múlt szenvedéseivel és a szülők-nagyszülők hibáival, rossz döntéseivel. Egy remek humorral fűszerezett, igazán európai családi és társadalmi dráma a 21. század történelmi díszletei között.

A Marianna Salzmann darabjai az osztrák és német színpadokon nagyon népszerűek, 2012-ben megkapta a fiatal drámaíróknak járó Kleist-díjat.

fordító: Varsányi Mari, dramaturg: Németh Virág, látványtervező: Galántai Zita, produkciós vezető: Marcsa Barbara, rendezőasszisztens: Kern Dóra, rendezi: Borgula András

Az előadás helyszíne: Thália Színház - A Független Thália Projekt keretében

A bemutató időpontja: 2013. szeptember 28.

A darab magyar fordítását a Goethe Intézet „Theaterbibliothek" programja támogatta.

A darab a Thália Színház, a Független Thália Projekt - FTP és a Füge Produkció támogatásval valósul meg.